Már két hónapja itt élünk. Kezdem megszokni. Egyedül Justin, és a rokonaim hiányoznak. Mi lehet most velük? Egyébkén hamar beilleszkedtünk. Kedvesek a szomszédok. A nyelvvel sincs semmi gond, hiszen mér előtte is tudtunk magyarul nagyszüleim jóvoltából. De ez mind semmi, ti még nem is tudjátok. Itt is van tánc. Nagyon jó, talán még jobb mint Amerikában. Ott egyedül jártam, itt pedig csoportokban vagyunk. Minden jól megy. Sőt szuperül.Teltek, múltak az évek és hófehérke… áh bocsi eltévedtem. Ez a sok év ,hirtelen 16 lettem :)…És született még 4 tesóm, Zoé és Noel ikrek ,ök 1 évesek. Jessica 12, Adam pedig 9. Mostmár nem én vagyok a tökmag, már van tőlem 4 kisebb gyerek a családban, igaz egy nagyobb is, de az nem számít. 16 évesen az ember már nem számít kisgyereknek, nem tudom hogy a szüleim mért nem fogják fel. Pedig ideje lenne.Talán ezért nem merem elmondani. Életem legnagyobb lehetőségét kaptam, de nem vagyok benne biztos hogy a szüleim bele egyeznek. Azért egy próbát megér. Rászánom magam. De nem most, majd holnap, vagy az után, vagy esetleg az után. Nem. Most, vagy soha. Anyu és apu a konyhában takarítják a szombat esti vacsora maradványait.
-Anyu.- rászántam magam.
-Igen drágám, mond csak.
-Hát izé..- na szuper most mit mondjak.-tudod kaptam egy ajánlatot.
-Igen ez szuper. Miről is van szó?- kérdezte anyu mosogatás közben.
-Hát tudod, van őhm Chris Brown… egy énekes.
-Szuper, mi van vele?- tudakolta apu
-Hát, megy előzenekarként Ausztráliába turnézi, és hát most még Németországban van, ami nincs messze, és hát, felajánlotta hogy nem-e lenne kedvem csatlakozni a turnéhoz mint táncos.
-Ahha, értem. És te mit mondtál?- kérdezték a szüleim már másképp mint az előbb, mintha már érdekelné őket.
-Ez az, hogy még semmit. Minden álmom egy ilyen lehetőség volt, és ő,ő egy világhírű ember. Nagyon elszeretnék menni.
-Oké, akkor menj.-mondták.
Majd leesett az állam, ezek tényleg az én szüleim? Biztosan nem valami robotok?
-Ó ez komoly? Elengedtek?
-Bizony, de ígérd meg hogy vigyázol magadra.
Nah vissza jöttek mégis az én szüleim… Most jön a minimum 10 szabály amit felsorolnak.
-???-semmi nem szólnak semmit…, de még is.-Tudjuk hogy 3 éves korod óta ez az álmod, akkor itt az ideje hogy valóra váltsd. Nem hiába jártál 13 évet táncolni, nem hiába vagy te már 10 éves korod óta MIss Bgirl, hisz 10 éves korod óta folyamatosan te nyered a világ legnagyobb Break táncosa címet.
-ÓH, NAGYON köszönöm, köszi anyu, köszi apu- hozzájuk rohantam és egy puszit nyomtam az arcukra.
-Ja igen és lenne még valami- kezdtem újra bele- Az a gond hogy már szerdán indulnom kellene Berlinbe. :/
Egymásra néztek a szüleim, majd mosolyogva rám:
-Akkor mit állsz, még mindig itt, irány a dolgodra.
Felfutottam a szobámba, és máris tweeteltem, Posztoltam a jó hírt. (… ) Eltelt 3 nap. Összepakoltam, mindenkitől elbúcsúztam, és már készen álltam a bejárati ajtó előtt. Mintha megint költöztünk volna. De ez most más volt, akkor szomorúan indultam útnak, most pedig boldogan, kalandra várva, alig bírtam magammal.
-Beszállás.-kiált apu.
Erre hirtelen az egész család az autónál áll, ők elkisérnek a reptérre. Rájuk se nézek. Inkább a barátaimmal vagyok elfoglalva. 4 évesen Justin, most pedig ők. Ezt sose fogom megszokni. Nagynehezen elbúcsúzunk. Megígértem hogy minden nap írok. Remélem be tudom majd tartani. Már látom a repteret, megjöttünk. Ismét várunk,várunk és várunk. Ismerős helyzet. Apu ismét felkiált hogy indul a járat, de most nem Bécsbe, hanem Berlinbe. Felszállok, ezúttal magam. Az összes testvérem integet, némelyik még sír is, velük együtt anyu, és apu is. Én is sírok. Nem tudom hogy örömömben-e hogy valóra válik az álmom, vagy bánatomban hogy a családom nem tart velem. Talán mindkettő okból. Elindultunk. Egy idős néni ült mellém. Jókat játszottunk a fél órás út alatt, mondjuk érteni nem értettem mivel németül beszélt. Megérkeztünk. El se hiszem.Végre itt vagyok. Állítólag a reptéren vár Chris menegere. Majd meglássuk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése